Az ég színe már megkopott,
Csillagok szemüket lehunyták,
Avagy nagy részük elfogyott,
Hiszen valakinek lehozták.

Így hiába is szeretnék,
Egy utolsót ellopni néked,
Tudom, hogy csupán elesnék,
Meg az is lehet, hogy nem kéred.

De akkor mit adjak szépet?
Jer ide hozzám most kedvesem!
Szeretlek én nagyon téged,
Nincsen rajtad kívül senkim sem!

Kúszom feléd mint a rozmár.
Akár az állat olyan lettem,
Szavaim sem találom már
Ezért írni sem tudok szebben.

Miközben kezedet fogom,
Megsúgom, mit is szeretnék,
Ezt csak halkan, félve mondom:
Kérlek segíts, ha elesnék!

Tudom, hogy számíthatok rád,
Nincs is efelől kétségem,
Életem nélküled csak sár,
Legyél újra a tengerem!

Medencédben megfürdetném,
Keserű ízű lelkemet,
S nyugodt vizedre tenném,
Hánykolódó szívemet.

Hiszen most a kétségektől
Fuldokolva csak szenvedek,
Mérgezett múltunk nedvéből,
Kortyolgatok, s remegek.

Ha életemet még egyszer
Újra elölről kezdhetném,
Akkor is te volnál a szer,
Mivel szívemet mérgezném!