Vagyok ember, leány és immár érző lélek,
S most életemről egy regét mesélek.

Édesapám dolgos, erős, kissé makacs férfi.
Bakancsát minden télen gondosan fényesre keféli.
Ma is koncentrálok, amint nyílik szája,
Mert örökre maradok Apa kicsiny lánya.

Édesanyám áldozatát hogy adhatnám vissza?
Munkás kezén bőre könnyeimet issza.
Életet adtál, s köszönhető csupán Neked,
Hogy egy nap lányod szintén anya lehet.

Test-vérem, múltam ismerője,
Aki nélkül lelkem nem mehet előre.
Úgy kerek a világ, ha együtt nevetünk,
Mert nincs más ilyen szövetségesünk.

Kedvesemnek mosolygödre igaz boldogságom.
Élek, amint bolyongó alakját meglátom.
Vártam rá. Eljött. Összeforrtunk Eggyé.
Ő teszi a napokat a szebbnél is szebbé.

Sok barát és még több ismerős ember,
Akikhez szólhatnék egy-egy ilyen verssel,
Mert formáltak mint művész a szobrot,
S így nekik is hálás köszönetet mondok.

Vagyok leány, testvér és szerelmes kedves,
S költő, aki megírta ezt a rövid verset.