Amikor egy arctalan angyal
ágyam mellé lépett, hogy lassú
kimértséggel kezdje el megfesteni
emlékeimet, értettem meg, hogy
későre jár, s ahogy ujjai közt
elpattant az ecsetszár az
érzéseimre lövöldöző meghasonult
nyájak láttán riadt meg
benne a világos, hogy mit
jelent a fáj, ha aranyló a
remény, de csak kifolyt
szemű délibáb, ha elhullott
csillagokkal vettetett kívánságok
a fény-tetemek hátán velem
kapaszkodva mártóznak meg
az enyész zúgó patakján
angyal ecsettel felnyalt
hamistól csillogó habok
elvontságán.