Ma is, mint folyton mindig,
Ezen a borús, esős, komor éjszakán,
Több emberélet elvétetik,
Ok nélkül, vagy bármi okán.

Van ki rezzenéstelen arccal alszik,
S fel nem kelti semmi zaj,
De van ki semmi pénzért le nem fekszik,
Érzi, közeleg, vagy itt van már a baj.

Kik igazak, vagy hazugok álmát alusszák,
Tudatalattijuk mossa agyuk szennyesét,
S mivel elunta már a folyton rájuk mosást,
Rémálomra cseréli nekik a békét.

Ám kik ma le sem hunyták két szemük,
Netán ébredtek, vagy ébresztette valami álmuk,
Már nem fogják tudni elmondani nekünk,
Megérezték, most valami új, s nehéz vár rájuk.

És ha nem is tudták jó előre,
De az a bizonyos utolsó pillanat,
Mint minden gyertyacsonk utolsó intelme,
Egy végsőt lobbanva kialszik, s megszűnik a fényáradat.

Nem egy ember hal meg addig,
Míg újra helyére ballag a pirkadat,
Kisétál, körbejár, majd megvárja amíg,
Jön, s leváltja őt mogorva bátyja, az alkonyat.

Nem egy ember hal meg addig,
Míg két napszak, mint mindig, most is alkut köt,
Azalatt, míg mindenki ront magán vagy javít,
Lassan tisztítja önmagát a Föld.

Milyen okkal? Miért keressük?
Tett, vagy csupán véletlen baleset,
Lassan mindenhol egy kalap alá vesszük,
Mert velünk is bármikor megeshet.

S ha megtörténik, miért pont velem?
Rendeltetésem ennyi lett volna?
Vagy ezt a kérdést fel se tegyem?
Mert mindennek megvolna a maga oka?

Mivel nem történt meg, nem is mozgat,
De ha megtörténne, s pont velem,
Őrzőcsillagom békésen lehullna,
S halott arcom mosolyogna,
Mert ezen gondolatok nem mondanának
már semmit nekem.